A 30Y zenekar hivatalos fóruma

[30Y Endy]

Ha tényleg tudnánk zenélni, valószínűleg komolyzenészek lennénk...

A 30Y egy zenekar. Slágeres, hangos popzenét játszik többnyire és igen népszerű a fiatalok körében. De akkor mit keresnek a Kritikában? Válaszok lejjebb.

A 30Y két tagjával, Gradvolt Endrével (Endyvel), a zenekar szólógitárosával és Beck Zoli frontemberrel ülünk egy belvárosi kávézóban, bár kávét a megjelentek közül senki sem iszik. A fiúk fáradtak, koncertre igyekeznek a beszélgetés után és épp egy ELTE-médiakonferenciáról érkeznek, a bölcsészkarról. Mielőtt még belevágnánk, elővezetem számukra is már-már rögeszmévé vált koncepciómat arról, hogy ma Magyarországon elképesztő éles határvonal húzódik az úgymond magas- és tömegkultúrák közt, ők azonban – több okból is – mintha középen állnának. Na de tényleg így van ez? És ha igen, milyennek tűnnek az arcvonalak onnan középről? Erre (is) kerestük a választ az alábbiakban kivonatolt sörözés közben.

Nyerges Gábor Ádám: Nemrégiben olvashattuk a hírt, miszerint a zenekar az olvasást és a könyvtárba járást népszerűsítendő egy kis pécsi könyvtárban lépett fel. Mennyire jellemzők az ilyen megmozdulások a 30Y-ra?
Gradvolt Endre: Amikor felléptünk az Aranyág gálaműsorán, feltették ugyanezt a kérdést. Össze-vissza habogtam. Alapvetően azért, mert egy jótékonysági est kellős közepén ülve fura lett volna az élő adásban azt mondani, hogy „nem szokásunk ”, pedig tényleg nem. Legalábbis ebben a formában nem. Volt olyan, hogy odaadtuk egy dalunkat háttérzenének egy jótékonysági filmhez, hogy Pécsen a fiatalkorúak börtönében mi voltunk a karácsonyi ajándék a raboknak, meg olyan is, hogy a zenekar fórumának a felhasználóival közösen segítettünk anyagilag összehozni egy értelmi fogyatékosoknak szervezett nyári tábort. De ezek mind pici, elzárt, kontrollált történetek voltak. A könyvtáros fellépés is. Semmi behirdetés, semmi külcsín, csak tudni, hogy aki épp betéved, látja, hogy ott vagyunk, mert odaálltunk valami mellé – ami ráadásul nekünk külön izgalmas, mert olyan koncerthelyre viszi el a zenekart, ami nem a megszokott sajátja. Ha egy erre szakosodott szervezet nagy volumenű jótékonysági célzattal keres meg minket, akkor mindig hezitálunk. Segíteni persze jó, de minél kiterjedtebb cél meg árnyaltabb háttérapparátus van a dologban, annál valószínűbb, hogy nem tudunk vele száz százalékig azonosulni. A külföldi minták nyomán itthon is divat lett kortárs zenekarokkal árukapcsolást létrehozni, ha valami nemes célról van szó. De ezek pont annyira veszélyes történetek is, mint amennyire helyesek, mert az ember áteshet a ló túloldalára. Mi egy pécsi rockzenekar vagyunk, nem a U2. Embereknek szeretünk zenélni, nem ideológiáknak, ezért inkább egyszeri bekukkantó vendégek vagyunk az ilyen eseményeken, mintsem visszajárók.

-Ha már az árukapcsolásnál tartunk, szerintetek el lehet érni még ma valamit ezekkel az akciókkal Magyarországon? Gondolok itt például az olyan esetekre, mint amikor a PIM rendezvénysorozatának keretében Jónás Tamással együtt tartottatok koncerttel egybekötött irodalmi estet.

Beck Zoltán: Ideális esetben ezek az akciók számunkra egyben a saját szabadságunk kiterjesztését is jelentik. Egy költővel fellépni a saját magunk, mint rockzenekar szabta határok átlépését jelenti. Azt hiszem, hogy ez volt az igazi oka annak is, hogy egy kis kertvárosi könyvtárban zenéltünk. Szóval az önzésünk esik egybe azzal a bizonyos nemes céllal – legyen szó az olvasás népszerűsítéséről vagy egy költői estről. A Jónás Tamás-est is sokkal inkább szólt rólunk – a magunk számára legalábbis az volt a tétje és minden bizonytalansága – , a korlátaink kitágításáról, mintsem arról, hogy a kortárs költészetet valóban tudjuk-e érdemben népszerűsíteni.

-Most olvastam a zenekarról egy kritikát, amiben felvetődött, hogy milyen jó lenne végre már Beck Zoli dalszövegeit is kötetben olvasni, ahogy például Kiss Tibornak (a Quimby frontembere, dalszövegírója – nygá) a versei/dalszövegei már meg is jelentek. Van egyáltalán ilyen szándékod vagy elképzelésed?

BZ: Ahogy most látom, egyáltalán nincs.
GE: Nem hiszem, hogy egy a zenéjéről lehántott dalszöveg önállóan és papíron jobban megállná a helyét, mint az eredeti kontextusában. Felmerül itt egy olyan kérdés, hogyha van egy képzeletbeli hordozórakétád, aminek a fején nem egy töltet van, hanem egy verssor, és mondjuk el akarod lőni messzire az üzenetét, akkor ahhoz készítesz egy lemezt, vagy eljátszod egy koncerten. Ezzel el is jut oda, ahova szántad. Ha leírod egy papírlapra, a dolog már nem feltétlenül működik. Az egy másik hordozórakéta, más paraméterekkel, nem tudod rácsavarni ugyanazt a fejet. Bizonyos helyzetekben persze igen, de nekem például visszatérő érzésem a Zoli szövegeivel kapcsolatban (amiket olvasva látok először), hogy na, ezekkel a kusza sorokkal majd mit kezdesz, ha el kell énekelned. És amint ténylegesen elénekelte őket, egyszerre értelmet nyertek. Egyszerűen attól, hogy verbálisan megvalósulhattak, hogy hozzájuk jött a dallam, az intonáció, az énektechnika egy csomó sajátossága, meg az a raklapnyi plusz, ami egy előadó személyisége vagy aurája. Pusztán leírva ezek a járulékok csonkolódnak, főleg, ha olyan „alanyi dalköltészetről” van szó, mint a Zolié. Gondolom, innen a fenntartások.

-Pont ezért is lehet a dalszövegeket nagyon gyakran kirángatni a kontextusukból és félreérteni, kvázi megerőszakolni, például azzal a fajta vélt vagy valós életrajzisággal, amit Zoli meglehetősen gyakran beleszerkeszt a dalszövegeibe, gondolom, ez nem egyszer lehetett már félreértések forrása. Mondjuk, mivel elég sok szöveged kezdődik az „Apám..., Anyám...”, vagy más, ezekhez hasonlóan életrajzi(asító) felütésekkel, felteszem, megeshetett már, hogy odament hozzád valaki és azt kérdezte: „Zoli, tényleg így volt?”

BZ: Szerintem az van, hogy az emberekben szükségképpen működik az a mechanizmus, hogy egy énekelt sorhoz próbálják társítani ezt a valóságosnak vélt kontextust. Szóval elég nagy az emberek valóságreferenciára való hajlama. Ezeknek a szövegeknek, mint egy versszövegnek, kevésbé szakad le a kontextusa rólam. Végülis én szólaltatom meg őket, úgy találkozik vele először az, aki találkozik vele egyáltalán. És persze én is így találkozom a szövegeimmel, nem a papíron, az csak azért kell, nehogy elfelejtsem később.
Egy költői szöveg esetében a legritkább eset az, amikor a költő szólaltatja meg az általa leírtakat, ezért is számítanak különleges alkalmaknak, mikor a költő felolvas. Mégis a legtöbbször furának találnak az emberek mondjuk egy Babits-szöveget Babits előadásában, valahogy idegennek tűnik az addig ismerős szöveg. Talán mert mindegyikőnknek van egy elképzelt vers-én-je, akit akarva-akaratlanul a költőnek képzelünk kicsit, és aztán Babits a maga valójában csak csalódást tud okozni: nem rajta múlik, hanem rajtunk, akik olvasnak. Egy dalszöveg esetében leginkább az van, hogy ehhez a személyes kontextushoz nagyon erősen kötődik maga a szöveg, nem szakad le annyira arról az alanyról, aki megszólaltatja. Inkább az különleges alkalom, ha mondjuk nem a Kiss Tibitől hallod a kedvenc Quimby dalodat. A szépirodalom folyamatosan játszik azzal, hogy a szerző életrajzi elemeket, vagy annak látszó dolgokat használ a szövegében. Talán a legnagyobb zsenije ennek Esterházy. A mi esetünkben nyilvánvalóan arról van szó, hogy a szövegeinkben, mint általában minden fikciós aktusnál, egyszerre találunk benne valamit a fikcióból és valamit az életből, ami viszont már joggal követel ki magának valóságreferenciát. Egy dalszöveg akkor jó, azt hiszem, ha nem merül fel kérdésként a mögötte bújó valóság, hanem a szöveg válik maga azzá – a tényleges valósággá. Akkor meg rossz egy szöveg, ha erőszakkal magára szorítja a valóságreferenciát, amikor azt várja tőlem, zenehallgatótól, hogy hatódjak meg, hiszen nagyon nehéz volt az énekes élete. De én attól rohadtul nem akarok meghatódni, ugyanakkor szégyellni sem magam azért, mert érzéketlen vagyok. Egyszerűen azt nem akarom meghallgatni. Nem minden vicces ember humorista, ahogy nem lesz minden elhagyott szerelmesből költő, vagy kalandorból regényíró.

-Tehát akkor például a Rubikernő című szám idevágó sorait („Bárhogy is forgatom, nem volt mindig bánat, / egy oldalát raktam ki a rubikkockának, / nincsen történetem, csak úgy kitalálom / kitaláltam, tényleg, nem is volt családom”) tekinthetjük akár egy erre a jelenségre adott válasznak is?

BZ: Talán igen. Egy irodalmár barátom éppen azt mondta, hogy ezt a dalt azért szereti, mert visszafelé újraírja az összes szövegemet, amibe belekeveredik a család. De szerintem a Rubikernő szövege is csak akkor jó szöveg, ha énekelve hallod, úgy, hogy megtalálta a maga dalát. És a korábbi kérdésed válasza is itt van valahol: azért nem szeretném kötetben látni a szövegeimet, mert nem versek.
GE: Akkor ide mindjárt közbe is szúrnám az Ül és várt (a zenekar 2004-ben megjelent, Egy perccel tovább c. bemutatkozó lemezén hallható egyik szám szövegét – nygá.), ami tananyag lett egy alternatív irodalomtankönyvben. Kellett persze hozzá a szerkesztő merészsége is, de ez jó példa arra, hogy vannak kivételszabályok. Itt például az, hogy egy ma elénekelt ars poetica is tud úgy működni, hogy megállja a helyét párhuzamként vagy kinövésként mondjuk egy nyolcvan-száz éve írt, kanonizált verssel. Ráadásul nyomtatásban. Ez szerintem izgalmas határmezsgye a két világ között.
BZ: Alapvetően másfajta befogadási stratégiát építesz ki egy dal- és egy versszöveghez. És azt hiszem, hogy alapvetően másfajta, nevezzük így, poétikai/esztétikai elvárásba írod bele ezeket. Egy dalszöveg az itt és mostnak egyértelmű élménye. Ahogy az a zene is, amit csinálunk, nem az öröklétnek készül, hanem ebbe az állandósult jelenbe. És ha ez működik, nos, ez a zenekar lényege. A mi öröklétünk néhány egymásra sűrűn következő generáció, amelyiknek a felső határa mi vagyunk. Nekünk nincs idődimenziónk, hanem csak terünk van. A magasirodalom másként működik. Szinte minden bölcsészhallgató valamelyik bevezető előadáson hallotta Flaubert nagyregényének, a Bovaryné-nek a a recepciótörténetét a kortárs értetlenségtől a kánonalkotó alapszöveggé válásig. Vagy hasonló Luigi Pirandellonak a Hat szerep szerzőt keres című drámájának sorsa, amelynek a bemutatóján a felindult közönség elől el kellett menekülnie a szerzőnek. Ehhez képest ma Pirandello az európai drámairodalom egyik nagyjának számít.
Szóval, azt hiszem, a 30Y sokkal inkább gyökerezik az aktualitásban, ahogy ki is szolgáltatódik annak.

Talán pont a maradandóság kérdésére vezethető vissza ez az érezhető szembenállás az úgymond magas- és a tömegkultúra között, tehát, hogy egyrészt a magaskultúra valamiféle maradandó, örök érvényű értéket termel, míg a tömegkultúra tulajdonképpen meglehetősen sarkítva fogalmazva használat után eldobható. El tudjátok fogadni ezt Ti is?

BZ: Ha ez egy szükségszerű értékrendelés és ítélet, akkor nem. Kérdezték már korábban is, hogy hogyan helyezzük el a zenénket a mai magyar kultúrában. Aztán megfogalmazódott bennem egy meglehetősen ironikus válasz: ha tényleg tudnánk zenélni, akkor valószínűleg komolyzenészek lennénk. A mi zenénk – vagy általában a könnyűzene – nem a zenei, hangszeres tudásról szól, hanem valószínűleg arról, hogy jelent-e valamit, amit épp csinálunk. És ha nekünk jelent, mert különben minek csinálnánk, akkor van-e olyan baromi szerencsénk, hogy másoknak is jelent valamit.

Nyilván gyakran szegezik Nektek ezt a kérdést, de ez esetben az előző témánk révén is ide kapcsolódik: tudnátok mondani olyan mai magyar könnyűzenekarokat, akik valóban maradandó értéket hoztak vagy hoznak létre? Ha igen, a probléma tulajdonképpen megoldódott.

GE: Elmondom, hogy szerintem erre miért nem lehet „most” válaszolni. Eszembe jutott az előző kérdésedről György Péter, meg az, hogy feloszthatjuk egyfajta hármas univerzumra a magas- és a popkultúrát, meg az ezektől elforduló avantgárdot. Azt gondolom, hogy a jól és okosan megcsinált popzene egy ilyen hármas felosztásban egyrészt csak marginálisan van benne, másrészt meg pont, hogy túl jelentőségteljesen is, a népszerűsége és elterjedtsége adta lehetőségek miatt. A könnyűzene dimenziójába nagyon sok minden belefér, akár az is, hogy szépirodalmi jellegű szövegeket tegyél hozzá. De bármilyen egyéb szférához is kapcsolhatod, ezért nehezen definiálható ez a műfaj. Ha valaki zenél, akkor a dolgot a maga jelenidejűségében akarja megfogni, ha pedig valami igazán maradandó dolgot akar csinálni, akkor nem zenélni fog, ahhoz kevés a popkultúra. Nézd csak meg a hatvanas-hetvenes évek nagy szövegíróit, akiket a szakma ma is a legnagyobbaknak ismer el – hogy a maiak közül ki lehet majd ilyen, az megint csak harminc-negyven év múlva fog kiderülni. Szerintem egyébként azokkal történhet meg ez, akiknél szerencsés arányban találkoznak olyan dolgok, amikben nincs benne szándékoltan a magaskultúrára irányuló törekvés vagy az öndefiniáló művészieskedés, és mégis ott lappang bennük a ki nem mondott maradandóság igénye. Mondom, példát most nem tudnék, legfeljebb ellenpéldát, bár nem szeretek ítészkedni, nem az én dolgom. Nekem Ákos munkássága ilyen. Ő kamaszkori nagy kedvencem, még „bonanzás tincsem” is volt annak idején. Aztán jött a szólókarrier, a közgazdász múlttal okosan felépített marketingglória, a politikai szerepvállalások, és valahogy egyre több olyan szerep rakódott rá, ami miatt egyre nehezebben tudtam értelmezni az életművében, hogy eredendően énekesnek és költőnek (is) tartja magát...

...olyannyira, hogy a versei meg is jelentek...

…igen, de mondom, ezzel nincs semmi gond. Bennem azért van távolságtartás, mert van egy verseskötetes, Krúdy-felolvasóestes, meghitt, közeli arca, egy olyan emberé, akivel szívesen leülnél egy pohár bor mellett beszélgetni, meg egy olyan, ami a számok világáról, a nagyságról, a megérinthetetlenségről és a teremtett ikonságról szól. Eleve nem hiszek a popkultúrán belül a baromi nagy továbbhagyományozódásban, de ha van is, az magától teremtődik, azt az ember nem magának teremti. Eleve vicces túldimenzionálni a jelenidejűségében bármit is egy olyan dologban, ahol mondjuk a külföldi (könnyű)zenetörténetben a Beatles az, ami a magyar irodalomtörténetben a Nyugat. De lehet, hogy csak az a bajom, hogy túl maradi az ideál költőképem, és túl modernnek látom hozzá a zenészeket.

BZ: A könnyűzene nagyon erősen van jelen az emberek mindennapjaiban, talán ez is az, ami marginalizálja egyfajta esztétizáló pozícióból. És bár születnek rocktörténeti munkák, kronologikus rendben tárgyalva stílusokat és zenekarokat, mégsem alakít ki olyan hagyományozódást, amit művészettörténeti léptékűnek gondolnék.

Van viszont egy másfajta, kifejezetten, és mondhatni speciálisan a könnyűzenére jellemző hagyományozódás, mármint a műfaji kereteken belül. Ez nagyon szépen megfigyelhető a legutobbi, No. 4 című lemezeteken is, ahol egyrészt régebbi magyar (Illés, Kex), másrészt rendkívül sokszínű, igényes külföldi könnyűzenei (Nirvana, Red Hot Chili Peppers, Rage Against the Machine, Radiohead, Muse, Blur, stb.) hatások figyelhetők meg. Utóbbiak amiatt is különösen fontosak, mivel az ezen zenekarok által képviselt kultúra kevéssé van csak jelen Magyarországon. Ezek felvállalásában se lenne tudatosság?

GE: Szerintem ezek egyszerűen azok a kamaszkori kedvenceink, akik annak idején a legnagyobb hatással voltak ránk. Se szándékoltság, se célzatosság, se tudatosság. Igazából felvállalás se, mert nincs a dolognak semmiféle kultúrmisszió-jellege, és nem iránytű a múltunkhoz vagy a közönségünk jelenéhez, amit kaptunk tőlük. Ezek a gyökereink, ennyi.
BZ: Meg leginkább az a helyzet, hogy mindannyian más zenéket kedvelünk és ezek a hatások valamiképpen aztán lecsapódnak a közös zenénkben, valószínűleg az azt érő befolyások közül csak bizonyos nagyon karakteres, nagyon jellemző dolgokat lehet utólag erősebben felfedezni, ezek közt találhatjuk meg azokat a bizonyos fogódzókat. De annyi más világ, kifejezésforma hat ránk, csak nyilvánvalóan egy regényszerkezetet azért sokkal nehezebb felfedezni egy dalban, vagy mondjuk a kedvenc filmjeinket. Ezek nyilvánvalóan kevésbé kínálják fel magukat különböző analógiák felfejtésére. Bárhogy is, le kell számolni azzal a modernista elképzeléssel, hogy létezik egy originális valami: szerintem inkább az van, hogy ez a sokféle hatás a maga fragmentáltságában van jelen, szanaszét szórva. Ha van bennünk szándékosság, hát akkor épp az, hogy nem hiszünk a mindenek fölött álló eredetiségben, nem izgat minket, mert nincs. Persze kétségbe ejt az erre a nincs-re való újbóli ráismerés, és ez benne is van a dalainkban. Amit létrehozunk, éppen attól jelenik meg valami másként, hogy hozzá mer nyúlni ezekhez a hagyományokhoz. Nem leszámolni akarunk velük, hanem használatba venni – ráadásul úgy, hogy a legtöbbször észre sem vesszük.

És ez az ars poetica beigazolódni is látszik, mivel gyakran pont azoktól a kritikusoktól, akik az első lemezetek után Kispál-epigonoknak címkéztek Titeket, olvashatjuk rendre a bírálatok visszavonását, miszerint a 30Y „immáron levetkezte” a korábban annyira domináns hatásokat. Tehát talán pont ez, a tudatos nem-tudatosság lehet az, ami megőrzi a 30Y sajátos karakterét. Ti ezt hogy látjátok?

GE: Szerintem a saját szemünkben messze nem változtunk annyit, mint a rólunk írókéban. Vagy inkább úgy mondom, hogy az első közösen megírt dalainknál is ugyanazok voltak a mozgatórugók, mint a negyedik lemezünknél, csak időközben sokkal jobban megtanultuk működtetni őket, és ennek kifelé az a lenyomata, hogy most már a rólunk szóló írásokban is az köszön vissza ránk, ami a mi fejünkben van. Nem pedig azok a szűk skatulyák, amikbe megélhető kapaszkodók híján a legkönnyebb beletenni kívülről egy kezdő zenekart. A kritika gyakran felülírja visszamenőlegesen saját magát, ennek a vicces folyománya az, hogy most már az első lemezünk is „harmincipszilonos”, holott akkor még nem is létezett a fogalom, csak bennünk, ötünkben. Ráadásul, aki véleményez minket, az majdnem mindig organikusnak éli meg a zenekar fejlődését, íveket tud ráfeszíteni a „korszakainkra”. Ez kívülről és utólag biztosan így működik. De belülről és előrefelé lehetetlen távlataiban nézni. Még azt se tudom, hogy a Zoli holnap milyen szöveget hoz le, és én milyen akkordokat fogok játszani rá.



***
(Kritika, 2009. szeptember, p. 27-29. - Nyerges Gábor Ádám)
***
Scannelt verizóban letölthető innen. (köszönet érte Greaty-nek)